A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) budapesti évkönyve azt is megmutatja, hogy a fõvárosi idõsek egyre nagyobb bajban vannak, ha az államtól várnak segítséget. 2000-ben még 18 ezernél többen kaptak közülük szociális étkeztetést, egy évvel ezelõtt már csak kevesebb, mint 12 ezren és a 6500 házi segítségnyújtásban részesülõ helyett már csak 4500-hoz ment gondozónõ, hogy otthonában lássa el.

Minden fõváros egy kicsit más, mint az ország többi része, de Magyarországon még annál is másabb. Budapest egyszerûen sok tekintetben kilóg a sorból, jó és rossz értelemben egyaránt. Már rég elfelejtettük a múlt század végének 2 milliós nagyvárosát, de a 2015 végén mért 1 759 407 fõs létszámmal Közép-Európában még mindig a legnagyobbak közt vagyunk. Bukarestben 200 ezerrel többen élnek, de kisebb-nagyobb hullámzással nagyjából hasonló méretû Bécs és Varsó lakossága is, mint Budapesté.

Az 1970-es népszámlálási adatok szerint majdnem pontosan 2 millió ember élt a magyar fõvárosban, majd a rendszerváltozás után beindultak az Európa nyugati felében már lezajlott folyamatok és egyre többen költöztek az agglomerációs településekre vagy még távolabb. Nagyjából tíz éve azután megkezdõdött a visszaszivárgás, mert az emberek rájöttek, hogy a hitelbõl megépült hatalmas házakat nem tudják fenntartani, rosszabb esetben a tartozást sem képesek rendben fizetni, ráadásul a napi két-három autóban töltött óra megkeseríti az életüket, a gyerekek meg közben akkorák lettek, hogy önállóan akarnak szórakozni járni, csak éppen nem jutnak haza az éjszaka közepén. Ha bekalkuláljuk, hogy mindig lesznek, akik megoldást látnak a városból való kiköltözésben, az oda-vissza lüktetõ mozgás nem áll le, de az biztos, hogy míg az ezredforduló táján még évi 5-7 százalékkal nõtt a fõvárosból kiköltözõk aránya, ez ma már 1 százalékra esett vissza. A keleti országrész foglalkoztatási nehézségei miatt megindult belsõ vándorlás hatására sokan választják lakhelyül a fõvárost, de náluk is többen a környezõ településeket. Amikor a biztosabb munka reményében felszámolják régi életüket vidéken, kénytelenek rájönni, hogy az egyre növekvõ budapesti ingatlan árakat nem tudják megfizetni. Ezért - míg 2011-hez képest 2015 végére összességében a fõváros népessége 1,8 százalékkal nõtt -, az agglomerációs települések lélekszáma még mindig 3,3 százalékkal emelkedett. A KSH éves összesítése Budapest 2015-ös adatairól azt tartalmazza, hogy a város agglomerációs övezetében ma 826 ezren élnek, tehát az ország közepén lakik 2 millió 585 ezer ember, a magyar lakosság negyede, ennek minden ellátási nehézségével együtt.

 Kevés a gyerek, sok az idõs

A fõváros statisztikai évkönyve megmutatja például, hogy Budapesten a legmagasabb a születéskor várható élettartam, a nõk 79,6 évre, míg a férfiak csak 73,86 évre számíthatnak. Ugyanakkor abban a pillanatban, amikor elhagyjuk a várost jelzõ táblákat, már Pest megyében rosszabb a helyzet, a nõk várható élettartama fél évvel rövidebb, az országos adat pedig egy egész évvel kevesebb. A Közép-Magyarországon élõ férfiaknál valamivel kisebb a különbség, de országos összesítésben itt is majdnem egy év az eltérés.

 A népesedési adatokat árnyalja, hogy ezer lakosra számítva Budapesten születik a legkevesebb gyerek, 2015-ben 9,1 látott napvilágot, de a hazai lakosság megfogyatkozásához az ország többi része is „hozzájárul”: Pest megyében ez az arány 9,4, országosan pedig 9,3, tehát nem sokkal jobb a helyzet máshol sem. Ha azt vizsgáljuk, az aktív lakosság hány gyermeket és idõkorút tart el, egyértelmûen látszik, hogy fõvárosunk látványosan öregszik, az ország többi részén valamivel még több az ezer lakosra jutó gyerek és kevesebb az idõskorú. Az így kiszámítható úgynevezett öregedési index Budapesten 145, Pest megyében 123, országos átlagban pedig 126.

 Részben ezzel függ össze az is, hogy a fõvárostól a vidéki településekig haladva egyre többen élnek egy lakásban, bár az is igaz, hogy a lakások alapterülete is a benne élõk számának arányában nõ. A fõvárosi lakások átlagosan 64 négyzetméteresek, míg az országos átlag 78 négyzetméter. Kilóg a sorból Budapest azért is, mert itt bérelnek a legtöbben lakást, ezek nagy része magánlakás, a lakbérre kiadott összeg pedig majdnem háromszorosa az országos átlagnak.

Mit vesz a pesti ember?

Egyértelmû, hogy a fõvárosban - ahol minimális lehetõsége van a családoknak a fûtési mód megválasztására, állattartással vagy növénytermesztéssel a vásárolt élelmiszerek kiegészítésére - magasabb jövedelem szükséges a megélhetéshez, mint kisebb településeken. Ilyen értelemben indokolt tehát, hogy 50 ezer forintos különbséget mértek a statisztikusok a budapesti és az országos átlagos nettó átlagkeresetek között. Egy átlag-budapesti havonta 209 ezret vitt haza 2015-ben, Közép-Magyarországon 195 ezret, míg országos összesítésben csak 159 ezret kaptak meg a számlájukra a dolgozók, ha teljes munkaidõben foglalkoztatták õket.

Hasonló a helyzet alacsonyabb szinten a nyugdíjak esetében is: a fõvárosi idõsek átlagosan 135 ezer forintos ellátást kapnak, a környék településein élõk ennél 8 ezerrel kevesebbet, míg az országos átlag csak 109 ezer forint.

Az önellátásra való részbeni berendezkedést vidéken sok egyéb mellett az is jelzi, hogy ott sokkal több hûtõ- és különösen fagyasztógép mûködik, mint Budapesten, az emberek a megtermelt élelmiszereket, a sertés- és csirkehúst, zöldségeket fõleg így raktározzák.

Budapesten az embereknek be kell vásárolniuk – az már kérdéses, ki mennyit képes megvenni FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/THINKSTOCK

Eltérnek a lakosság fogyasztási szokásai is a fõvárosban és vidéken. A budapestiek sokkal többet költenek alkoholra és cigarettára, mint az ország többi részén, a különbség a ruházatra és cipõkre költött kiadásokat nézve még ennél is látványosabb. Kultúrára és szórakozásra pedig kétszer annyit szán egy budapesti, mint egy vidéki ember. Húsfélékbõl, kenyérbõl és zöldségbõl többet esznek vidéken, de sajtot, túrót és egyéb feldolgozott tejterméket, valamint gyümölcsöt a pestiek többet vásárolnak.

 Csökken a gondoskodás

 Az egészségügyi ellátás feltételei látszólag valamivel jobbak Budapesten, mint vidéken, hiszen a fõvárosban átlagosan 150-nel kevesebb beteget kell kezelnie egy háziorvosnak, mint a kisebb településeken, ahol a tipikus körzetekben több mint 1550-1560 páciens jut egy praxisra. Ugyanakkor házi- és szakorvosokból 758 hiányzott 2015 végén a fõvárosi ellátórendszerbõl, de szakdolgozóból, vagyis ápolóból ennél is több, már 2208, és hiány van az egészségügyi intézményekben gazdasági és mûszaki területen, valamint fizikai dolgozókból is. 2000 óta eltûnt a budapesti rendszerbõl majdnem 60 háziorvos, 38 házi gyermekorvos, de ami ennél is riasztóbb, az az, hogy az Országos Mentõszolgálattól származó adatok szerint 16 éve még 90 mentõkocsi futott Budapest útjain, míg 2015 végén már csak 67.

 ismert, hogy tart a fõvárosi egészségügyi ellátórendszer átalakítása, mert – míg vidéken egyértelmûek a betegutak, vagyis a háziorvosok és a mentõsök is pontosan tudják, hová küldjék vagy vigyék a beteget, addig - a fõvárosban évek óta egy több mint 50 oldalas füzetben kell keresgélniük, mire megtalálják, melyik kórház melyik osztálya az éppen ügyeletes. Egyedül a sebészetben sikerült eddig rendet tenni, tavaly áprilistól valamennyi fõvárosi kórház köteles 24 órás sebészeti ügyeletet tartania a körzetébe tartozó betegeknek.

 Nem jobb a helyzet az idõsgondozás terén sem. Minden szociális gondoskodásról szóló kormányzati sikerjelentés ellenére a fõvárosi idõsek egyre nagyobb bajban vannak, ha az államtól várnak segítséget. 2000-ben még 18 ezernél többen kaptak közülük szociális étkeztetést, egy évvel ezelõtt már csak kevesebb, mint 12 ezren és a 6500 házi segítségnyújtásban részesülõ helyett már csak 4500 idõshöz ment gondozónõ, hogy otthonában lássa el. Ha ehhez hozzávesszük az állandó gondoskodásra szorulók ellátórendszerének tervezett átalakítását, amikor minden szolgáltatás fizetõs lesz, nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy a fõvárosban megöregedni nem lesz életbiztosítás.

(Gulyás Erika, Népszava)