Citymed orvosi portál

Annak idején minden felvételizõtõl megkérdezték, hogy miért akar orvos lenni? Ugyanez a kérdés a közgazdász karon egyszer sem hangzott el, mindenki tudta, hogy oda pénzt keresni mennek az emberek. De érdekes módon nagyon sokakat izgat az, hogy egy fiatal miért jelentkezik az orvosi egyetemre. Valaki azt mondta, hogy az orvos hatalma a legnagyobb a világon, mert elég annyit mondania egy nõnek, hogy vetkõzzön le, és az megteszi. Hát lehet, hogy ez imponáló, de nem hiszem, hogy ilyen szintû gondolatok motiválhatták azokat, akikkel együtt csináltuk végig a gyakorlatokat, vizsgákat.

Állítólag több mint ötvenezer szót kell megtanulni az orvosi egyetemen. Jómagam sohasem számoltam meg, de biztos sok volt. Mindegyik szó biokémiai, élettani, anatómiai, kórtani szakkifejezés. Nem tanítják azonban azt az emberi szót, azt a verbális és nem verbális kommunikációt, ami talán a legfontosabb, amikor krízishelyzetben rossz híreket kell közölni, amikor egy kínos szituációt kell feloldani, amikor súlyos konfliktusokkal terhelt családokat kell együttmûködésre bírni.

Nemrégen egy jó cikk jelent meg a life-style.hu oldalon, „Amit az orvosok elhallgatnak elõlünk, pedig jogunk lenne tudni” címmel. Az írás megerõsíti személyes tapasztalataimat, fõleg azon a téren, hogy irgalmatlanul rossz a kommunikáció orvosok és páciensek között. Fõleg kórházi tapasztalataim vannak, mindig is kórházban dolgoztam, zömében idõs páciensekkel és családjukkal. Sokszor hiányzott, hogy nem kaptam rendes pszichológiai és kommunikációs képzést. Mivel a szakterületem a geriátria, azon belül pedig az Alzheimer-kór, idõnként nagyon kiélezett helyzetben találtam magam. Sokszor végtelenül nagynak tûnt az információs aszimmetria, sok információt kellett (volna) átadni igen rövid idõ alatt, ami lehetetlen volt.

De ez az idõ elmúlt! Beköszöntött az internet kora, és a pácienseink, valamint hozzátartozóik egyre több ismerethez jutnak, elmúlt a tudás hegemóniája. Minden, amit egy orvos mond, ellenõrizhetõ. A humbug kiderül, a bizalom oda. Pedig még a mai világban is a bizalom a gyógyítás alaphelyzete. Az autómat sem bíznám rá olyanra, akiben nem bízom, hát még saját magamat! És ott van a szorongás, a félelem, amit sokan az orvos jelenlétében éreznek. Ez volt a legfontosabb különbség, ami feltûnt Magyarország és Franciaország között. Ideális esetben az orvos jelenléte biztonságérzetet kelt és nem szorongást, fõleg egy kórházi osztályon. A félelem ugyanis ragadós, valamint rossz döntésekhez vezet minden szinten, míg a nyugodt környezet, a biztos háttér a jó együttmûködés alapja.

Na de hol lehet ezt megvalósítani? Hogyan lehet nyugodtan, körültekintõen és empatikusan beszélgetni, új információkkal szembesülni, ha romlott a rendszer és bizonytalan a jelen s jövõ.

Ahogy elnézem az orvosi demográfia és az elvándorlás adatait, körülbelül 11 év múlva megy el az utolsó orvos Magyarországról, akár külföldre, akár nyugdíjba, de az is lehet, hogy egyszerûen agyonveri õt egy agresszív páciens, akit nem írt ki táppénzre.

És nekem még a könnyebb helyzet jutott, nyelvtudás és bátorság birtokában már külföldrõl nézem otthoni kollégáim küzdelmét. Mert küzdelem ez a mindennapokban sokuknak, gyakran megalázó, többször kétségbeejtõ, de minden nap frusztráló. Rossznak tûnik a rendszer, ebben teljes az egyetértés. De talán ez az egyetlen mondat, ami általános megelégedésre tarthat számot. Mindenkinek más és más elképzelése van arról, mit kellene tenni.

Szeretném, ha elgondolkodnánk néhány egyszerû kérdésen azzal kapcsolatban, hogy mit is várunk attól a nagyon összetett rendszertõl, amit úgy hívunk, hogy egészségügy.

Gabányi József (Forrás: HVG)
2013. január 04. 22:00, péntek