Citymed orvosi portál

Az esetek nyolcvan százalékában azonban esély sincs az együttmûködésre vagy a kiegyensúlyozott viszonyra. A bizalom pedig nem létezõ fogalom. Sem a rendszer, sem pedig az orvos társadalom nem képes kielégíteni a fenti kritériumokat. A betegirányítás katasztrofális: idõpont ide - idõpont oda, van hogy három - négy órát várakoznak az emberek. Nyilván a vizsgálattól vagy épp a konzultáció eredményétõl való félelem még lassabbá teszi a percek múlását és a zord, tiszteletlen és gyakorta udvariatlan asszisztens sem javít a helyzeten.

A klasszikus kezelõorvos fogalma elveszett. A paciens bekerül a rendszerbe, egyik szobából a másikba sodródik, de nincs egyetlen olyan ember sem, aki mélységében elmagyarázhatná a problémáját. Persze ebbõl adódik a következõ hiba forrása: a sok bába között elvész a gyermek. A rengeteg konzultáns orvos egyike sem nézi meg tisztességesen a leleteket, írja a recepteket, nem is kérdez, aztán õ van a legjobban megsértõdve, hogy félredozíroz valakit. Végül is tök mindegy, hogy valaki hat vagy tíz hétig kap kemoterápiát - az eset megtörtént. Az onkológus válasza: "bocsi, nem vettem észre a leletek közt az errõl szóló papírt". Szupcsi....

Az olyan apróságokról már ne is beszéljünk, hogy egy több száz millióból felújított kórházban, a frissen operált betegek hogy feküdhetnek olyan szobákban, amelyeknek egy teljes fal hosszán üveg ablak fut, ahol éjjel - nappal világít a neon. Csendben jegyezném meg: régen kínzó eszközként szolgált, ha valakinek szünet nélkül a szemébe világítottak. A gépház helyének szintén a kórtermek ablaka alatt a helye, hisz az állandó zümmögõ, kattogó hangok kifejezetten segítik a gyógyulást.

A nem lehúzható toalettek és nem megnyitható csapok, a kosz és a piszok pedig mindenütt alapfelszereltség. Ezek nélkül, hogy lehetne újabb fertõzésekhez jutni? Sehogy. A szakpolitikusok pedig csücsülnek bársonyszékeikben és onnan magyaráznak: min kellene változtatni az egészségügyben. Mindegyik magánklinikákat látogat, közkórházat vagy "SZTK rendelõt" hírbõl sem ismer, tehát garantált, hogy életszerû javaslatok születnek életszerû problémákra. Hölgyek, urak! Két évvel a választások elõtt le kellene szállni a magas paciról és szétnézni ebben az országban. Körbepillantani és konstatálni, hogy a sok nem mûködõ dolog között az egészségügy van az egyik legkatasztrofálisabb helyzetben. Meg kellene becsülni azt a kevés szakembert, akinek még van energiája lelkiismeretesen ellátni a feladatát és nem nyolcvan - százezer forintos fizetéssel kiszúrni a szemüket. Meg kell oldani a nem mûködõ egészségbiztosítási rendszert és véget kell vetni annak a szomorú állapotnak, hogy jószerivel egy millió ember fizeti be azt a társadalombiztosítási összeget, amely több mint kilenc milliónak ad szolgáltatást - beleértve a magyar igazolvánnyal vagy határon túli állampolgársággal rendelkezõ, de nem itt adózókat is. Nem kórházakat kell bezárni és ágyakat megszüntetni, hanem jól megszervezni a rendszert.

Az nem lehet, hogy egy tíz éves, vesetranszplantált gyerekkel három órát kell a SZÜLÕKNEK SAJÁT GÉPKOCSIVAL felautózni Balatonról Budapestre, hogy a gyerek törött csuklóját helyére illesszék öt-hatórás várakozás után. Nem lehet, hogy az ápolónõ ne vegye észre, hogy rosszul kötötte be az infúziót és a beteg egész karja többszörösére dagadjon, mire a nõvér visszacsoszog és ellátja az így okozott plusz sérüléseket is. Normális országban az sem elképzelhetõ, hogy az asszisztencia elfelejtse, hogy a reggel nyolcra, mûtétre kiírt beteg délután kettõkor már biztos dehidratált, és ha ilyen állapotban kerül végül a mûtõbe, az akár végzetes vérnyomás problémához is vezethet. Nevetséges, hogy létezik olyan speciális készítmény, amit kettõ azaz kettõ darab orvos írhat fel utókezelés céljából fõváros szerte - azt is inkább a magánrendelõjében, mert ad egy ott pénzt kap.

Ad kettõ: a kórházban még csak arra sincs ideje, hogy hátat fordítson a gépének és egy másodpercre a paciens szemébe nézzen. Nem lehet, hogy csak az bízhat odafigyelésben és korrekt ellátásban, akinek futja egy magánkórházra vagy van egy orvos hozzátartozója, aki hályogkovács módjára próbál segíteni a szakterületén kívül is. Tessék már észrevenni, hogy az egészségügy mennyire beteg! Már nincs idõ az egymásra mutogatásra, mert sajnos az állapota olyan drasztikusan romlik, hogy ha így folytatja, már csak órái vannak hátra. Ha pedig végleg összeomlik, ki fog odaállni az emberek elé és vállalni, hogy kimondja: a magyar egészségügy halálának idõpontja 2012, a betegellátás megszûnt, nincs tovább.

(Vámosi Eszter, Népszava)
2012. augusztus 21. 06:56, kedd