Citymed orvosi portál

Ebben a különleges történetben a hálapénzrõl szó sem esik. Most a média attól hangos, hogy a jövõ évi költségvetés szinte semmit nem lendít az egészségügy helyzetén. Ami talán pozitívum, hogy némely kórházak visszaállamosításával az állam a kórházak adósságait is átvállalja. A kórházak összes adóssága 127 milliárd, 45 milliárd éppen lejáróban van. Magyarország állandó szemrehányásokat kap az aktuális ellenzéktõl, hogy nem költ eleget a GDP-bõl (nemzeti össztermékbõl) az egészségügyre, hogy még a visegrádi országok között is az utolsó.

Országunkban a GDP 4 százalékát kapja az egészségügy, szemben mondjuk Nigériával, ahol erre 6 százalék jut, Romániában 4,2 százalék, és az Egyesült Államokban pedig a legtöbb a világon: 17,4 százalék. Ugyanakkor, mint minden összehasonlítás, ez is sántít. Államunk ugyanis erején felül költ szociális kiadásokra, családi pótlékra, munkanélküli-segélyekre, rokkantjáradékokra, nyugdíjakra, jóval többet, mint az említett visegrádi országok. Az egészségügy hosszú évtizedekig a maradékelven mûködött: ami a költségvetésbõl megmaradt, azt kapta a tárca. De a magyar lakosság egészségtelen életmódot folytat, rohamosan öregszik, és világviszonylatban is csúcstartó néhány halálos betegségben. Tele vagyunk régi építésû, elavult kórházakkal: az ország 145 kórházból állítólag 65-nél többre ma már nincs szükség. A kis kórházak ugyanis sokkal drágábban mûködnek. Egy kórháznál a mûködés és bérköltség körülbelül 70 százaléka a kiadásoknak.

A kormányoknak egyszer s mindenkorra le kellene számolniuk néhány megkövesedett tabuval, ami szinte kezelhetetlenné teszi az egészségügyet. Abba kellene hagyni a mellébeszélést és legalább egyszer nevén nevezni a dolgokat. Ilyen a lakosság sajátos ragaszkodása a kórházakhoz. Érthetõ a kényelmetlenséget és az utazást tekintve is, de kiváltható lenn korszerû és jól mûködõ járóbeteg-ellátással és az egynapos sebészettel, ami több, itt nem részletezett ok miatt nem jött úgy divatba, ahogy jöhetne. A másik teljes tévedés a legmagasabb szintû egészségügyi ellátásról szóló követelések és álmodozások.

Magyarország szegény ország, és még így is képes a világszínvonalat hozni a gyógyítás egyes területein, például bizonyos sebészeti ágakban. Komoly orvosi hagyományaink és iskoláink vannak kiváló orvosegyetemi képzésekkel. A média az õ óriási hatalmával viszont folyamatosan csak az elégedetlenséget generálja, és nagyban hozzájárult az orvos és beteg közti igen elmérgesedett viszonyhoz. A kereskedelmi televíziók is sokat tettek azért, hogy az orvosok elsõ számú mumusai legyenek a katasztrofális egészségügyi helyzetnek. Holott ez nem így van, és a következõ tabutéma az, hogy ebben az országban senki sem felelõs a saját egészségéért.

Itt a dohányosok nem felelnek a tüdõrákjukért, a kábítószeresek avagy az alkoholisták magánügynek tartják a szenvedélyüket, és akik végigtáncolják, isszák vagy dohányozzák a terhességüket, azoknak soha nem mondják el, mennyibe kerül a köz adójából egy koraszülött életben tartása. A média csak akkor beszél az adónkról, amikor valamelyik miniszternek új íróasztalt vesznek. Itt soha nem nyerne választást egy kormány, ha nem ígérné meg, hogy az egészségügybe vödörszám önti majd a pénzt, lásd Gyurcsány Ferencet, aki színes tévét, számítógépet és kiváló kosztot ígért a betegeknek. Ezekbõl ugyan semmi nem lett, de nem ebbe, hanem a vizitdíj esetleges bevezetésébe bukott bele.

És itt jutottunk el a magyar egészségügy legfurcsább kinövéséhez, misztikus tabujához, a hálapénzhez. A választók sajnáltak 300 forintot egy vizitdíjért, de nem sajnálnak évente 73 milliárdot borítékban az orvosok zsebébe tenni. Már annyiféleképpen próbálták szankcionálni, annyiszor elmondták, hogy „jaj, de milyen megalázó” az orvosokra nézve, és mégsem történik semmi. Mindaddig, amíg az orvosok fizetése valóban kevesebb, mint a budapesti utcaseprõké, ugyanakkor élet és halál felõl döntenek, s ezzel felelõsségük minden más szakma felett áll, addig mirõl beszélünk?

A hivatástudattal zsarolni egy szakmát igencsak erkölcstelen egy olyan társadalomban, ahol a kapitalizmust a kereslet-kínálat törvénye határozza meg. Márpedig orvosokra világszerte nagy a kereslet. A hivatástudatra való hivatkozást az orvoselvándorlás és a rezidensek nyílt lázadása végképp megkérdõjelezte. A kormány szorult helyzetében azt ígérte, hogy az úgynevezett chipsadóból, amit 30 milliárd forintra becsülnek, rendezik az orvosok és az ápolószemélyzet fizetését. Most megrökönyödve fogadtuk a hírt, hogy ez az összeg nem az egészségügyi bérekre fordítódik, hanem az egészségügy kiadásainak pótlására megy el. Ennek nem lenne szabad megtörténnie. A kormány hitelességébõl veszít, ha ilyesfajta szószegésekbe belemegy.

Egy megjegyzés: a közmédia jövõre többet kap a költségvetésbõl, mint a múlt évben. Miért? Bármekkora hatalom is a média, a milliós fizetések mögött nincs és nem is lehet akkora értékteremtés, sem, felelõsség, mint egy életmentõ sebészeti beavatkozás mögött. Aki ezzel nem ért egyet, annak kevés fogalma van az orvosi munkáról. Amióta Mikola István távozott az OECD-be mély a hallgatás arról, hogy az orvosok nem közalkalmazottként egy rissz-rossz bértáblába szorítva végezzék a munkájukat, hanem szabad szellemi dolgozóként szerzõdjenek a kórházukkal.

Általánosságban elmondhatjuk, hogy az egészségügyben minden változás heves ellenkezéssel találkozik. Ennek sok oka lehet, de a legvalószínûbb az a megkövesedett feudális hierarchia, ami uralja a kórházi osztályokat. Ráadásul a Gyurcsány-kormánynak volt néhány nagyon rossz visszhangot kiváltó üzenete (OPNI bezárása, a piacosítás állandó témája). Az a tabu, amit messze kerülnek a kormányok, az öngondoskodás. Márpedig tekintve a sanyarú pénzügyi kilátásokat, elõbb-utóbb rákényszerülne olyan lépésekre, ami összezúzza az ingyenes egészségügyrõl szóló kommunista ábrándokat.

Ma sincs ingyenes egészségügyi, hiszen a polgárok sokkal többet költenek jövedelmükbõl a hálapénzre, miközben szavakban az ingyenességhez ragaszkodnak. Az egyenlõsdi ábrándja a szocializmus bukásával véget ért. Aki reggel hatkor nem akar sorban állnia vérvételre, hogy majd tíz körül sorra kerüljön, az inkább fizetni fog a vérvételért. Még ma sem lehet tudni, hogy miért nem lehet végre meghatározni a minden biztosítottnak járó alapellátást, és hogy azon felül mennyit kell fizetni, mondjuk a VIP-ellátásokért.

Sok kórház kifejezetten elzárkózik az egyágyas fürdõszobás szobák kialakításától, miközben erre kifejezett az igény, és ezzel például legálissá tehetõ a hálapénz azon része, amit azért kap az orvos, hogy kényelmesebb helyre fektesse a beteget. Igaz, ma nem járnak jó idõk az öngondoskodásra, mert a családok szinte semmit nem tudnak félretenni, de nem ártana végre arról is beszélni, hogy az állam nem gazdag nagybácsi, hanem partner, aki megsegít, ha te is segítesz magadon. Többek között ennek tudatosítása lenne a közszolgálati médiumok egyik fontos feladata.

Forrás: Magyar Nemzet - Seszták Ágnes
2011.10.12.19:56:00