Citymed orvosi portál

Sajátos életképekkel egészítették ki az Index olvasói készülõ kórháztesztünket. A pisiszagú folyosó vagy a gomolygó cigarettafüst sokaknak ismerõs lehet, de nem mindenkivel fordul elõ, hogy a hónapokkal korábbi hányás nyomait felfedezi a folyosón, esetleg mûtét közben a szemébe hullik a vakolat. Persze vannak pozitív tapasztalatok is: áldozatos orvosok, segítõkész nõvérek, zseb nélküli köpenyek, hogy a hálapénzt ne lehessen hova tenni. Vajon van-e olyan kórház, ami nem karitatív intézmény, hanem egészségügyi szolgáltatást nyújt?

Olyan sok levelet kaptunk kórháztesztfelhívásunkra [1], hogy feldolgozásuk igencsak sok idõt vett igénybe. Mielõtt a következõ hetekben elkezdenénk rárepülni a levelekben szereplõ kórházakra, mostani összeállításunkban - kórháznevek és kommentárok nélkül - közlünk néhány személyes tapasztalatot a vécék tisztaságáról, a személyzetrõl, az általános higiéniáról, a kórházak felszereltségérõl, a hálapénzrõl, az átalakulás nehézségeirõl és az étel minõségérõl. A jó és rossz tapasztalatokat - és + jellel jeleztük. Ne lepõdjön meg, ha több - jelet talál.

Általános vélemények: karitítav intézménynek tûnik
Szeretném, ha az egészségügy megreformálásáról döntõ politikusok csak három napra bekerülnének egy egyszerû vakbélgyulladással egy olyan helyre, ahol megtapasztalnák milyen az, betegnek lenni, és ahol nem vennék figyelembe, hogy kik õk (egyes esetekben el tudom képzelni, hogy ez még elõnyt is jelentene).
Pisi-kaki szag, embertelen körülmények, kibírhatatlan atmoszféra, a nõvérek mogorva szótlansággal tesznek-vesznek, de nem lehet tudni mit, az orvos nem tudja bevizsgálni a vért, amit be kell adnia, múlt héten azt hiszem, megölték az apámat, de mivel anyámmal aláíratták gyorsan, hogy ugye nem kér boncolást, ezért nem állítok semmit, mert nem tudnám bizonyítani. Különben sem vagyok rájuk mérges, mert még így is csoda, hogy egyáltalán valaki dolgozik ilyen körülmények között.
Nagyon látszik, hogy az egész nem szolgáltatáselvû: inkább olyan karitatív intézménynek tûnik. Akik ott dolgoznak, kedvesek, mert nem a pénzért csinálják (persze vannak kivételek).
Szinte minden területen él a korrupció, a számla ellenében való foglalkoztatás, a borravaló kierõszakolása. Végül is az orvosaink is ebben a helyzetben szocializálódnak/szocializálódtak. Miért várnánk tõlük, hogy õk mások legyenek?
Felszereltség, körülmények: szegényszagú helyek
A férjem betolták a mûtõbe, én pedig izgatottan vártam a folyosón. Egyszer csak nagy sürgés-forgásra lettem figyelmes. A nõvér futva jött ki a mûtõbõl, hogy hívjanak a szemészetrõl valakit, mert a kedves betegnek a szemébe hullott a vakolat. Úgy látszik, már itt is mûködik az "egyet fizet kettõt kap" akció!
A hatágyas szoba plafonjának kb. tíz százaléka felülrõl csepegett folyamatosan, a megoldás az volt, hogy a hat fõbõl egyet elköltöztettek, a másik ötnek meg mondták, hogy oda ne menjenek, mert csúszik a linóleum.
Szervezetlennek, koszosnak, szegényesnek láttam, és szegényszagúnak éreztem a helyet. Megjegyzem, nem az épület miatt, hanem ahogy ezzel a jobb napokat megélt ingatlannal bánnak, az szomorú. Olyan mintha nem lenne gazdája.
Élmény volt látni a múzeumba való szerszámokat a gipszelõben.
Egy traumatológia bejáratán elvárnék mozgássérült-lejárót is, ugyanis kifejezetten érdekes két mankóval lebicegni hat lépcsõfokot januárban a felfagyott márványon, törött térdizülettel.
Az anyukám szobáján keresztül jártak be az intenzív osztályra, ahol egy nap három újraélesztés volt az ezzel járó felfordulással, kiabálással, kapkodással. Mindhárom beteg sajnos elhunyt. Ez azért rendkívül jó hatással van egy olyan betegre, aki gyakorlatilag nem tudja, hogy mi a baja, csak azt, hogy nem az, amire számított.
Hallottam, amikor az egyik rendszeresen visszatérõ betegnek az orvos megjegyezte, hogy "ja, maga már kempingezett velem, tehát tudja mirõl van szó" (õ aztán kempingágyon töltötte az éjszakát).
A röntgen felszerelés kb. az 50-es években kerülhetett oda. Dupla dózis sugár kell, hogy valamit lehessen látni. 
Higiénia: cigarettaszag, kakiszag
A belgyógyászat-kardiológia tömb földszinti folyosójára betoltak egy szerencsétlen asszonyt, aki sugárban hányta a vért. Nagy futkosás volt körülötte, könyökölt szegény a hordágyon, csupa vér lett körülötte a padló. Hónapokkal késõbb ismét megfordultam ugyanott, és önkéntelenül arra a helyre vetõdött a tekintetem, ahol az eset történt: a fûtõtest alatt még ott voltak a nõ vérének a felfröcskölõdött maradványai megfeketedve.
A kórház tiszta és rendezett volt, bár kétségkívül nem hasonlított a Schwarzwaldklinikre.
Nem hiszem, hogy túl higiénikus az ágytálakat a zuhanyzóban áztatgatni.
Lehet, hogy a PVC-t reggel 6-kor felmosták, de az ágykereten ott van a korábbi beteg ilyen-olyan foltja, az éjjeliszekrény kajamaradékos, tele van hajszálakkal, a fiók kitörölve ugyan, de a sarkokban gigantikus penészes étel, és ki tudja, még milyen maradékok. Nekik ez lehet tiszta. Mert talán otthon is ez a sztenderd. Nekem nem.
Az osztály tiszta, rendes volt. A vécék, zuhanyzók kultúráltak. Jó minõségû, márkás pelenkát adtak a gyereknek. Odafigyeltek rájuk, és kellemes környezetet biztosítottak.
A folyosóra lépve a kosz, pisiszag, rossz levegõ lesz az uralkodó élmény. A lépcsõ után egy nagyon koszos vörös szõnyeg fogadja az embert, utána egy zsíros-koszos tapintású lengõajtó, majd a padló, ami ragad a mocsoktól... A folyosón a pisiszag mellett idõnként a nõvérdohányzóból kijövõ cigarettaszag is eluralkodik.
Vécék állapota: õrjítõ
Egyszerû fiú vagyok, gyerekkoromban az én dolgom volt a budi kitisztítása, ha már megtelt, de itt a WC-ben uralkodó bûz még engem is megviselt.
A férfi WC-ben a piszoár fölött egy kilógó polc van felszerelve (kb. mellkas magasságban), így a piszoárhoz nem lehet odaállni. A WC-fülkék zárhatatlanok. Én is láttam vizeletmintát szabadon tárolva.
A nõi budi õrjítõ, amirõl annak megépítõi és az átvevõje tehet, nem a takarítónõ. A klotyók olyan szûkek, hogy beférni se lehet, ha befér valaki, az ajtót már nem tudja behúzni, és ha a szûkösség miatt nem õ mocskol össze akaratlanul mindent, akkor az öblítõ rendszer olyan sugarú, hogy az ajtóra vágja ki a produktumot.
Valóban nem volt vécépapír, de ezenkívül minden rendben volt, tiszta volt, megmoshattam a kezem folyékony szappannal, és még meg is törölhettem papírtörlõkendõvel, amit egy szemetesbe dobhattam. Ja, vécépapírt valóban lehetett kérni.
Azt nem tudom megmondani, hogy vizelet van-e a lépcsõn, de használt papír biztos. Nem baj, gondoltuk magunkban, tovább kell menni, de hiába, nincs villany, nincs ajtó, a mosdóknál pislákol egy lámpa, amivel bemérhetjük, hogy a hányásra van-e rakva valami, vagy fordítva. Minket megsajnált egy szülésznõ és egy orvosi vécébe besegít azóta.

Ápolók, orvosok: szívességet tesznek
Fel sem kapcsolták a villanyt, csak egy pislákoló zseblámpával világítottak be a számba, a szomszéd beteg kérésére hogy nem vérzik-e a seb. Aztán ki akartak menni, amikor nagy nehezen megszólaltam az ijedtség enyhülése után, hogy "lehánytam a lepedõm". Erre az egyik nõvér mondta "nincs lepedõnk, kérje, meg az otthoniakat, hozzanak be ágynemût". Erre hihetetlenkedve a szomszéd beteg megjegyezte: "De reggelig feküdjön ebben a hányadékban?" Õk: "Igen.". Mondom: "De fázom." Aztán egy ötperces huzavona után lehúzta az egyik nõvér a másik ágyról a lepedõt, és a hányadékos lepedõmre rakta, majd mondta, fordítsam úgy a takarót, hogy ne érjen a hányadék, és ezzel kiment a kórterembõl.
A velem egy szobában kb. éjfélkor elhunyt beteget, hajnal 6 körül szállították el, ami önmagában még nem is lenne probléma, de az már igen, hogy miközben elõkészítették az elszállítást a szobában lévõ másik három beteggel nem törõdve flörtölgettek a nõvérrel, és arról beszélgettek, hogy mit fognak reggelizni a Tescóban.
A dolgozók többsége rendes volt, de egy-kettõ szinte mindenhol akad, aki lerontja az összképet.
Úgy tûnt mintha a dolgukat végzõ emberek szívességet tettek volna, amikor munkaidõben fizetésért dolgoztak.
Az igazság az, hogy nagyon sokszor a betegek undoksága (csak én vagyok itt, mindenki más le van sz*va) okozza a nõvérek flegma viselkedését.
Éjszaka egyedül van a nõvér kb. 20-25 betegre, ami persze magában is lehetetlenné teszi a tökéletes ellátást, hiszen az osztály 80 százaléka ágyhoz kötött. Kizárt hogy egy ember ezt lelkiismeretesen el tudja látni.
Minden este bejött az ügyeletes, olyan is volt, aki bemutatkozott, megkérdezte, van-e valamelyikünknek problémája, van-e szükségünk valamire. El voltam képedve.
Kb. egy-két óra után az osztály feletti emeleten mûködõ neurológiáról jött le az éjszakás nõvér mert már gyanús volt neki a folyamatos csengetés és attól tartott hogy valami nagy baj lehet. Neki nagy dörömbölések árán sikerült felébreszteni a nõvért.
Mindig szívesen megyek, és mindig szívesen látnak. A személyzet mindig mosolygós vidám, nem viszi be a bajait és csak a betegekkel törõdik.
A nõvérhívó csengõt a harmadik aznapi csöngetés után megelégelték – kikapcsolták.
A lányomat ellátó baleseti sebész minden kérdésünkre kedvesen válaszolt, így lányom is pontosan érthette, mi fog vele történni (röntgen), és a sérülés kimenetelétõl függõen - errõl is tömör, de érthetõ magyarázatot kaptunk.
Anyósom pár nap alatt leépült. Lelkileg megtört, hiszen itt az volt a levegõben, hogy nem számítasz, értéktelen vagy.
Az intenzív osztályra kerültem három napra, ahol mindjárt az elsõ reggeltõl kezdve a cigarettafüst kellemetlen szagára ébredtem. Nem azt állítom, hogy direkt módon a kórteremben bagóztak - az orvosok és ápolók egyaránt -, hanem azt, hogy annyira lesz...-ják a betegeket, hogy eszükbe sem jut becsukni az ajtót.
Nagyon kellemes csalódás volt. Ja, és ezek az orvosok, nõvérek úgy õrizték meg az emberségüket, hogy éjjel-nappal, hétvégén, ünnepen folyamatosan dolgoznak.
Engem - katéterrel, szondával az ágyhoz láncolva frissen mûtve -, holott mindent kedvesen, szerényen kértem, szinte ellenségként kezeltek a többiekkel együtt, ha bármiért szólni merészeltünk, netán az ágytál kivitelét szorgalmaztuk.
Még akkor sem néztek rám rossz szemmel, mikor egyszer vérvétel elõtt rosszul lettem. A nõvérke kijött, és rögtön bevitt, levette a vért, és még csokit is kaptam.
Annyiszor cseréltek ágynemût, ahányszor kértem. Mintha saját családtagjuk lettem volna úgy bántak velem, boríték nélkül!
A kezelõorvos a szubintenzív ajtajában szenvtelen arccal közölte velem, hogy az agyvérzés olyan súlyos volt, hogy csak idõ kérdése a halál, majd az órájára nézett, és közölte, dolga van. (...) Az emberség, a törõdés, a figyelem hiányzott, fõleg a kijelölt kezelõorvos részérõl. Ezek azok, amik nem kerülnek semmibe, és amin egyetlen reform sem segít. (...) Engem rettenetesen szíven ütött a hozzáállás: megmondták, hogy meg fog halni, és ehhez tartották magukat.
A nõvérek is nagyon segítõkészek voltak. Csak olyan nõvért láttam, aki szaladt. Volt úgy, hogy enni sem volt idejük, és a beteg szánta meg õket egy-egy péksüteménnyel. A takarítónõ is állandóan dolgozott.
Hálapénz: nem kötelezõ
Apámtól kérte a hálapénzt, aki azt megtagadta. Erre az orvos: "Ezért kár volt lejönnöm!" És elviharzott.
Az egyik alkalommal a kezelés végén az orvosomnak akartunk pénzt adni borítékban, és nem fogadta el. Azt mondta, elég drága a gyógyszer, amit ki kell váltani, és nem fogadhatja el. Ezért is jár olyan köpenyben, amin még zseb sincs...
Hogy nem kötelezõ hálapénzt fizetni? A betegek többsége rendes állampolgár, ha bejönnek az ajtón, köszönnek, mert ez az elvárás, hálapénzt fizetnek, mert ez az elvárás.
Sajnos nem tudtam megbecsülésemet és hálámat anyagiakban kifejezni, de ezt sosem éreztették velem, és sosem éreztem úgy, hogy ez gondot jelentene az ellátásom színvonalára.
A szülés után elköszöntek, és megkockáztatták azt, hogy semmiféle "honoráriumot" nem kapnak. A gyermekágyi osztályon sem tapasztaltam, hogy bármelyikük is igényelné a plusz juttatást, maximálisan végezte mindenki a dolgát, segítõkészek, türelmesek voltak.
Tényleg úgy érzi az ember, amikor rendesen, lelkiismeretesen foglalkoznak vele, hogy honorálnia kell, mert az orvosok általában nem a kórház általános színvonalán dolgoznak, hanem jobban.
Az átalakulás nehézségei: fúrnak, faragnak
Számunkra át nem látható módon különbözõ helyeken fel-felbukkan egy-két munkás, és elkezd szerelni vagy fúrni vagy flexelni, és lezárnak területeket, ahová egyszerûen nem lehet bejutni, pedig a folyosó másik végén vár az orvos, és közben senki sem segít.
Az Intézet rövidesen megszûnik, és már a hetek is meg vannak számlálva, el lehet képzelni, hogy az ablakokon már nincs függöny, és a nap éppen a beteg emberek szemébe süt be. Megdöbbenve álltam, és a csodálattól nem tudtam megszólalni, amit láttam: a fõorvos asszony állt a magas ablakban, és lepedõt csiptetett be, hogy eltakarja a fényt, ami a betegek szemét bántotta. Majd késõbb láttam, hogy a fõorvos asszony kötözõgézbõl olyan ágykapaszkodót font, amivel a betegnek lehetõsége van a fekvõ helyzetbõl felülni az ágyon.
A bácsi kétségbeesett, de a betegirányító egyáltalán nem volt segítõkész. Mikor rákérdezett, hogy most akkor hova menjen, mit csináljon, azt a választ kapta, hogy nem tudják, és hogy miért nem telefonált, mielõtt jön... Persze hiába mondta, hogy nem vették fel, és hogy már nagyon rosszul van. Végül odabökték, hogy menjen át a MÁV-kórházba, de úgysem fognak ott sem csinálni vele semmit. Tovább nem hallgattam, de ez az egész nagyon elkeserített. Semmi emberség nem volt bennük!
Az osztályon napközben folyt a régi kórtermek felújítása, de ezt úgy oldották meg, hogy a legkisebb kényelmetlenséget és koszt, port okozzon a betegeknek.
Étel: nem hízlalda
Jól fõztek (ez persze relatív, inkább azt mondom, hogy ahhoz képest, hogy menzakaja, nem volt rossz). A reggeli általában zsömle volt, amit viszont senki nem tudott megenni, mivel ezen az osztályon mûtet után az ember alig tudja kinyitni a száját.
Jellemzõ a kórházi spórolásra egyébként, hogy volt olyan, mikor egy egész doboz vajat adtak vacsorára.
Sajnos az étel minõsíthetetlen, a levesrõl a fedõt le se merem szedni, mert a szaga is félelmetes, de összességében is csak a tejberizs ehetõ. Jellemzõ kép, hogy az ebédosztás után tíz perccel viszik vissza a tálcákat, és az anyukák mennek le a menzára venni a gyereknek ennivalót.
Kaja olyan, amilyen, hiszen nem hízlalda.
Az ebéd? Jobb esetben meg lehet állapítani hogy mi az, de belekóstolni nem mertem egyszer sem, kibontani is csak azért mertem, mert nem átlátszó dobozban volt. A felvételkor felírták, hogy vegetáriánus vagyok, ez mondjuk senkinek nem tûnt fel, mert simán pörköltet kaptam ebédre és felvágottakat reggelire, vacsorára. Szerintem a kórházi tea is ihatatlan! És valamiért csak meleg tejet osztanak!
Az ételek a leggusztustalanabb fõzelékek, pl. rántott párizsival, és hasonló szörnyûségek. A maradék órákkal az ebéd után is a folyosót díszíti.

Joób Sándor - joob@mail.index..hu
2007. 10. 30., 09:34